Anya vagyok…

Eltelt egy év…  Hogy milyen anyának látom magam? Nem szivesen kategorizálnék, csak azt tudom elmondani, ahogyan viselkedem és hogy mit érzek. Azt, hogy akármilyen fáradt vagyok, ha ránézek Kiscsibémre, mosolygok! Egyrészt azért, mert fontos számomra, hogy mosolygós anyukája legyen a gyermekemnek, de főként azért, mert egyszerűen meglátom és boldog vagyok. Belülről jön, nem tudok erre mást mondani. Reflex szerűen mosolygok olyan dolgokon is, melyeken sok másik anyuka őrjöngene. Például rávigyorgok a játékaira! Ez azt jelenti, hogy mikor esténként rakom össze a színes mütyüröket, minden egyes darabról egy–egy pillanatra felelevenítem, hogy aznap Nyuszibogyó és én mit játszottunk vele. Egyszer sem fordult még elő, hogy mikor véletlenül ráléptem valamelyik apróságra, akkor mérgesen félre rúgtam volna. Eszembe sem jut, hogy az otthonunkra csatatérként tekintsek, inkább játszótérnek hívnám! Azelőtt sosem voltam türelmes, Ő mégis azzá tesz. Nem tudok a háta mögött morogni a csibész dolgain, mert az olyan lenne számomra, mintha elárulnám, becsapnám.
Egy jó példa, hogy pl mikor Mókus lehúzta az asztalról a bögrét magára borította a tartalmát, csurom víz lett. Én ezen is csak nevettem. Egyszerűen oda mentem hozzá és elvicceltem a helyzetet. Mindketten jót nevettünk azon, ahogyan tocsogtattam a konyharuhát, mikor töröltem fel vele a padlót. Természetesen ez csak egy példa az ezerből. De ilyesféle dolgok naponta számtalanszor előfordulnak.

A következő dolog, hogy lehetőleg nem akadok ki azon, ha erőszakoskodik, vagy hisztizik, nyafog. Inkább gyorsan elterelem a figyelmét más irányba, más dolgokra. Ilyenkor megenyhül és játszunk egy jót azzal a másik dologgal, ezzel is kerülve a fölösleges konfliktusokat! Nem babusgatom őt minden pillanatban! Persze megadom neki ezt is, de nem szoktatom „anyuci szoknyája mögé”. Ha elesik, beveri magát, apróbb, veszélytelen balesetek történnek, akkor nem rohanok oda hozzá ölelgetni őt, hanem azt is elviccelem, remélve, hogy így később nem lesz nyafka. Ha nagyon megüti magát, megsérül, akkor természetesen magamhoz ölelem és hagyom őt, hogy kisírja magát, megnyugtatom. A sírás természetes dolog a férfiaknál is! Egyáltalán nem tartom gyengeségnek! Hülyeségnek tartom azt tanítani egy fiúgyereknek, hogy „a fiúk nem sírhatnak”, meg „mi vagy te, lány?” Ez mind baromság! Igenis mutassa ki az érzéseit és ne fojtsa el azokat! Részben ez teszi majd őt felnőtt korában hiteles férfivá!

Fontos, hogy nagyon odafigyelek arra, hogy mit  teszek az asztalunkra. Hiszen “az vagy, amit megeszel” – tartja a mondás. És mennyire igaz. Minél több bio illetve organik ételt próbálok vásárolni és ezekből sütni-főzni.  Hála a változatos étrendnek, amelyet biztosítottam számára, mára Mókus szinte mindent megeszik. Sok zöldséget és gyümölcsöt és tejterméket igyekszem  adni neki. Már nem nagyon válogat. A titkom? Nem szabad erőltetni. Türelmesnek kell lenni és több féle étellel kínálni alkalmanként. Tudjon választani magának. Emellett hagytam őt egyedül enni. Még ha kézzel nyúlt bele a kásába, akkor is hagytam. Nem is nagyon engedte, és a mai napig nem szivesen fogadja, ha segítek, belenyúlok az ő dolgába. Mára már nagyon ügyes és szinte mindent egyedül eszik.

Igyekszem minden percemet vele tölteni, mikor ébren van. Természetesen hagyom őt önállóan is játszani, de személy szerint fontosnak tartom, hogy foglalkozzak vele. Persze azt is megtehettem volna, hogy járókát vásárolok és oda szoktatom, hogy ott játsszon, de én ettől írtózom. No comment. A napjainkat nagyon élvezzük és mindketten vidámak vagyunk, nagyon-nagyon sokat játszunk, közben rendszeresen tanítom Őt dolgokra. Erre-arra. Állathangokat utánoz, a konyhában megmutatja az összes háztartási gépet, mesekönyvében rámutat az állatokra, melyeket megnevezek, kockákat pakol egymásra, gyűrűket fűz fel, és még sok-sok egyéb ezt-azt-amazt :)

Pici korától fogva sokat mesélek neki. Eleinte napközben, majd kb 10-11 hónapos korától már lefekvés előtt is.

Úgy növekszik ez a baba, hogy észre sem vesszük majd és eltelik még egy, majd további 2-3-4….. 10 év… amikor már nem sok lesz hátra a pattanásos serdülőkorig… Addig kell kihasználnom, hogy velem van, szüksége van rám és minden jóra megtanítanom őt. Addig kell kihasználnom, hogy anya vagyok, mert ha már kamasz lesz az én Nagyfiam, akkor már nem sok lesz hátra a csajokig, majd a felnőttkorig, amikoris már el kell őt engednem és hagynom, hogy a saját életét élje. Ekkor már el kell tudnom fogadni, hogy már nem én leszek számára az első, hanem az Ő új családja egy bizonyára csodálatos lány személyében :) “Az tesz valakit igazi anyává, ha a gyermekét el tudja engedni és örül a boldogságának” Az idézet megfogalmazójára már nem emlékszem, de magára az idézetre annál inkább. Mennyire igaz…  Szeretnék majd jóban lenni a menyemmel és nem fogok álnok boszorkaként viselkedni, ahogyan azt nagyon sokan teszik. Eleve olyan ember vagyok, aki egyenes és nem két- vagy többszínű. Ez szerintem egy alapvető intelligencia kérdése.

Nem vagyok „szuper anya”, viszont mindent megteszek azért, hogy a kisfiamnak az legyek! Attól a pillanattól kezdve, hogy Ő megszületett, önmagam számára, Petivel együtt a második helyre kerültünk. Eddig együtt voltunk az első helyen, melyet mostmár természetesen Csokispalacsintánk bitorol. Imádom a Kisfickót és ezt a szeretetet szőröstül-bőröstül át is adom neki!

Comments

  1. Fantasztikus vagy! Bár én is ilyen lennék, mint Te! Sok édesanya vehetne példát rólad!

  2. Jó ég.. zavarba jövök! Nem vagyok tökéletes, csak igyekszem a legjobbat kihozni magamból a kisfiam érdekében. Köszönöm szépen a kedves megjegyzést!

Speak Your Mind

*