Ettől még tündér…

Még egy dolog van, amivel újabban „felhúzható” a Malacka, és az a pelenkázás. Korábban ezzel sem volt probléma, de amióta kinyílt a csipája és szintén a nyugodt fekvés van „rákényszerítve” (körülbelül 2 percig), azóta dilis :) Egyenlőre sajnos hiába mondom neki szépen, nyugodtan, hogy ez az idő, amelyet most a pelus kicserélésére fordítunk a töredékére csökkenne (mint azelőtt volt), ha nem nehezítené meg Anya dolgát. Ahogy lefektetem oda, máris gőzerővel nyújtogatja mindenfelé aprócska csápjait, majd amit ér, azt fogja (olykor meg sem nézi) és dobja le. A baj azonban nem ezzel van, az őrületbe az kerget, hogy amikor már mindent ledobált és nem maradt semmi „kézzel fogható”, akkor ő maga akar neki iramodni és keresni valamit. Azaz forgolódik és elindulna, és mivel én nem szeretném, hogy Mókuska félig kakás seggel járja be a lakást, így kénytelen vagyok visszatartani őt, ami persze már nem tetszik neki. -Muszáj befejeznünk, anya gyorsan megtörli a popódat, bekrémezi, felhúzza a pelust és már mehetsz is a dolgodra – mondom én, de persze még nem érti.. Türelem! Vannak ennél ezerszer rosszabb helyzetben levő anyukák is. Micsoda? Én nem is vagyok rossz helyzetben! Ki mondott ilyen marhaságot? Ez semmi az átlaghoz képest! Az unokanővérem kisfia az első fél évében állandóan ordított. Állandóan! Nem túlzok. Kétóránként evett éjjel-nappal, szegény szülei meg semmit nem tudtak csinálni mellette. Van ilyen is. Én szerencsére megúsztam ezt, és egy tündéri babát ajándékozott nekem a sors!

Speak Your Mind

*