Otthon…. édes otthon

Kis hazánkba hazalátogatni általában jó élmény…. ez alól azonban kivételnek számít, amikor azért megy haza az ember, mert egy hozzátartozója súlyos beteg lett…
Így történt ez velünk, ezért is voltunk “eltűnve”.
Az én drága Nagymamám, aki itt volt velünk 3 csodálatos héten keresztül, az utazás napján stroke-ot kapott (sztrók, vagy agyi infarktus, szélütés), majd kórházba került. Fél oldala lebénult, beszélni nem tud, de szerencsére megért mindent.

Ahogy megtudtam, hogy baj van, máris jegyet vásároltam és 3 nap múlva otthon is voltunk Mókussal. Szörnyű volt őt látni csövekkel az orrában, mozdulatlanul, furcsa hangokat adva, de azért az örömért, amit a szemében láttam, mikor engem meglátott, bármit megadtam volna! Nem számít, hogy nekem mi a rossz (rossz így látni…), az a fontos, hogy neki örömet okozok azzal, ha ott vagyok mellette! Mókust nem vittem be hozzá az első helyen, azonban a rehabilitációs intézetbe, ahová egy héttel később átszállították már teljesen más volt a helyzet! Javulásnak indult és már nem volt olyan lesújtó látvány, mint korábban. Tolókocsiban ülve, bal kezét és lábát mozgatva, mosolyogva, csövek nélkül várt minket!! Öröm volt látni, hogy ha lassan is, de napról-napra javulgat, jobban van, mindig többet tud! Újra meg kell tanulnia járni és beszélni. Nagy munka lesz, de az én Nagyikámnak hatalmas akaratereje van és tudom, hogy sikerülni fog neki!

Hatalmas érzelmi megpróbáltatás volt ez mindannyiunk számára…. A gondolat, hogy elveszíthetem Őt, elképzelhetetlen volt. 6 héten keresztül rendszeresen látogattuk őt, órákat töltöttünk el vele, együtt tornáztunk, masszíroztuk, etettük, itattuk, biztattuk! Minden porcikámmal szorítok neki és szeretném, ha még hosszú évekig mellettünk lehetne!

Mókus először tartózkodott, majd elmagyaráztam neki, hogy mi történik most a Dédikével és végül már ő kérdezte, hogy mikor megyünk meglátogatni a Dédikét, mert szeretne neki “gyógyító puszit” adni. Nagyon aranyos volt mindvégig!

Mikor még minden rendben volt....

Mókuskával sokat jártunk az unokatestvéreihez és a kis barátnőjéhez, mert természetesen bármi is történt, az én kicsi kincsemet nem engedtem a háttérbe szorulni.

(Nagyim betegségéről, a kórházakban átéltekről és minden ezzel kapcsolatos élményemről az első hozzászólásomban olvashattok bővebben.)

Comments

  1. Az egész úgy történt, hogy Anyum és Nagyim a hajnali géppel utaztak haza Angliából, dél körül már otthon is voltak. Mamukám még aznap rosszul lett, de a baj sajnos csak másnap derült ki. Szegénykém próbált telefonálni, de mivel az utazás előtt kihúzta a telefonját, így az teljesen le volt merülve, nem tudta használni… Másnap valahogy átjutott a szomszédba és segítséget “kért”. Beszélni már nem tudott ekkor, mozogni viszont még igen. Azonnal értesítették Anyukámat, aki rohant haza hozzá (mert épp úton volt), kihívták a háziorvost és a mentőket is. Hamar kórházba került, de a CT vizsgálatra, és ezzel a kezelés megkezdtére 8 órát kellett várnia!!!!!!! Ez nem csak felháborító, de egyúttal igen szomorú is! Tudni illik a stroke-os betegek esetében a leges-legfontosabb dolog, hogy minél előbb megkapja a beteg a kezelést. A tatabányai kórháznak nincs jó híre, az ott történtek után pedig még inkább megvetem az ott dolgozókat, köztük több orvost is! Egy orvos és néhány nővér kivételével csak negatív dolgokat tapasztaltunk! Borzalmas, ami ott folyik! Nem kívánok belemenni a részletekbe, ez most itt nem erről szól…. Tragikus a helyzet, ezzel szerintem mindent elmondtam! Természetesen tisztelet a kivételnek, de sajnos a kivételek sajnos csak elvétve találhatók meg arrafelé…

    Szóval nagyim egy hetet töltött az említett helyen (vágóhídon?), ahol az első napon lebénult a jobb oldala, nem tudott nyelni és mozogni. Orrszondán etették Őt (már amikor épp ráértek…) és csak feküdt ott….

    Láttam őt a betegágyán, láttam, ahogyan megörült nekem, de a legrosszabb az volt, hogy láttam egy szörnyű ürességet a szemében… Megismert, de mégsem volt tiszta az elméje.

    A kórházakban épp influenza járvány miatti látogatási tilalom volt, így fél óránál többet nem nagyon lehettünk vele. Mentünk hozzá minden nap (Mókus nélkül persze….), javulást sajnos nem láttunk… mígnem egy héttel az ottléte után azzal fogadtak minket a nővérek (még mielőtt a Mama szobájába értünk volna), hogy “a holmiját elviszik, vagy leltározzuk?”… a kérdés hallatán Anyummal együtt mindketten lefehéredtünk, azt hittük… azt hittük meghalt. Mikor kiderült, hogy azért kell a leltár, mert átszállítják őt egy jobb helyre, könnyek közt rohantam, hogy elmagyarázzam Nagyikámnak, hogy mi fog történni vele. Még aznap este átszállították Őt a kisbéri rehabilitációs intézetbe, ahová azok a betegek kerülhetnek, akikről úgy látják, hogy javulásra képesek. Hogy fogadhatnak így egy hozzátartozót, ahogyan minket fogadtak azok a nővérek??? Legszívesebben bemostam volna egyet a hölgynek, de az örömöm végül úrrá lett a mérgemen…

    Mamucit az új kórházban mintha kicserélték volna! Másnap azonnal mentünk hozzá és mit láttunk: Nagyikám tolókocsiban ÜLT, csövek nélkül és MOSOLYGOTT!

    Néhány nap alatt eltűnt a szeméből az üresség, helyette ragyogott, visszatért az akaratereje is! Egyre jobban megértett minket, a végére már szinte teljesen tiszta volt az elméje!

    Én úgy érzem, hogy megadtam neki a kezdő löketet, együtt Anyummal, aki szintén rengeteget biztatta Őt! Együtt bíztattuk és tartottuk benne az életet, míg végül belátta, hogy igazunk van és már ő is harcol és meg akar javulni. Sokszor elkeseredik még, de már nem rázza a fejét, mikor azt mondom neki, hogy meg fog gyógyulni. Korábban meg akart halni… azt hitte, hogy itt a vég. Belátom… volt idő, mikor mi is azt gondoltuk…..

    Nem szaporítanám a szót Dédikéről, a legfontosabb, hogy már sokkal jobban van, mint mikor először megláttam őt a kórházi ágyon fekve! A 6 hét alatt sokat fejlődött mind fizikailag, mind pedig mentálisan! Van esély arra, hogy ha járókerettel is, de újra járni fog és a zeneterapeuta, valamint a logopédus szerint beszélni is képes lesz megtanulni! Minden apró javulás, vagy fejlődés számunkra hatalmas örömöt jelentet! Sosem gondoltam volna, hogy egyszer arra kerül majd a sor, hogy fergeteges lelkesedés fog majd el engem, mikor meghallom, hogy Nagyikám kimond egy szót… igen! Ezek mind az élet fura, nagyon fura dolgai, melyet csak azok értenek meg, akik már átéltek hasonlót!

    Természetesen az iszonyatos akaraterőm és ördögi makacsságom itt is jelen volt és nem hagytam annyiban a dolgot. Megszállottan kutattam és keresgéltem a gyógyírt, mellyel az érelmeszesedésen lehet segíteni. Kerestem, mígnem arra kellett rájönnöm, hogy konkrét gyógyszer, vagy biztos kezelés nem létezik erre a problémára. Visszafordítani szinte lehetetlen. A legtöbb, amit tehetünk, hogy megelőzzük a bajt! Megelőzzük azzal, hogy végre magunkba nézünk és belátjuk, hogy mi is áldozatok lehetünk! Az egyetlen megoldás, ha tudatosan életmódot változtatunk, hogy az erek a testünkben ne károsodhassanak! Igenis meg kell néznünk, hogy mik azok az összetevők, melyek az ételünket alkotják! Ki kell tiltani a sok adalékanyagot (ízfokozók, tartósítószerek, stb)! Kerülni kell a finomított szénhidrátokat és a cukrokat, helyettük sok-sok zöldség és gyümölcs, kevés hús, ellenben rendszeres LÚGOSÍTÁS, sok-sok testmozgással ötvözve!
    Ez a gyógyír, ez az az életmód, amellyel hosszú és teljes életet lehet élni, elkerülve, de legalábbis minimális esélyt adva a pusztító népbetegségeknek, mint amilyen az érrendszeri megbetegedések, szív- és agyi infarktusok, cukorbetegségek, rák, vagy egyszerűen csak az elhízás!

    Köszönöm mindenkinek, aki végigolvasta!
    Sok egészséget és szép, teljes életet kívánok minden kedves Olvasómnak és Családtagjaiknak!

Speak Your Mind

*