Hogyan nevelem tündérnek :)

Sajnos ma már egyre több neveletlen és szemtelen gyerekről hallani. Nem fogadnak szót a szülőknek, hisztiznek, visítanak, irigyek, verekedősek és még sorolhatnám, milyen szörnyűségeket művelnek, melyek során egyre inkább romolhat a szülő-gyermek kapcsolat. De ki lehet ennek az oka? Hát… azt kell hogy mondjam, nem a szomszéd! Nyilvánvaló, hogy mi, szülők vagyunk a felelősek azért, ahogyan a gyermekünk viselkedik. Nem elég jóra nevelni, példát is kell mutatni, ezen kívül arra is nagyon oda kell figyelni, hogy hogyan reagálsz a rossz viselkedésre!

Az irigységről…

Nálunk sem indult másképp, mert először persze Mókusom sem akarta megosztani az imádott édességét, vagy játékát, de én sosem hagytam  békén és mindig a fülébe súgtam, hogy legyen kedves és jófiú, és adjon másoknak is, mert irigynek lenni nem szép dolog, tehát az édességen és játékokon meg kell osztozni más gyerekekkel is.  Ha megtette, amire kértem, mindig gondosan megdicsértem és megpusziltam. Természetesen az elején az is előfordult, hogy ellenkezett és nem akart osztozni, olyankor az ölembe ültettem, megkértem, hogy nézzen a szemembe (csak ilyenkor figyelnek) és finoman elmondtam neki, hogy miért nem jó, ha valaki irigy, és miért jó dolog, ha valaki kedves és osztozkodik. Végighallgatott és visszaadta a másik gyereknek a játékot.

Bíró helyett ösztönző!

Azt sosem szabad megtenni, hogy önbíráskodva elvesszük gyermekünktől a játékot és magunk adjuk vissza, fontos, hogy ezt ő maga tegye meg! Addig kell mondani neki, amíg meg nem teszi, ennek érdekében pedig be lehet vetni különböző ösztönző “fogásokat”. Ha valamit nem hajlandó megcsinálni (pl. játékot vissza adni, helyére tenni, stb), olyankor egyszerűen leülök mellé és a következőt mondogatom egymás után, ugyanazon a hangszinten, ugyanolyan hangsúllyal, határozottan, mégis finoman: “kérlek, tedd a helyére a játékot”, vagy “kérlek, add vissza a kisfiú játékát”. Mikor mit. Addig hajtogatom, míg végül sóhajt egy nagyot (baromi vicces :)) és megteszi. A hangomat nem emelem fel, mert annak semmi értelme nem lenne, csak rontaná a helyzetet. Ösztönözni pedig úgy lehet (kombinálva ezzel a kérlelést), hogy valami olyat ajánlunk fel neki, aminek örül. Nem kell, hogy játék legyen, vagy édesség, egyszerű örömteli pillanatokra való emlékeztetés, pl “ha kedves leszel és aranyos, akkor hazafele versenyezhetünk egy jót”, vagy “mehetsz egy extra kört a közeli játszótéren”, stb… Az eredmény mára már látványos! Kisfiam kedves és jószívű, nem irigy és osztozik a játékain, valamint az esetek többségében szófogadó és megteszi, amit kérek tőle! Vannak kivételes alkalmak, de olyankor nem feledem el, hogy nem bíróként vagyok jelen, hanem inkább, hogy ösztönözzem a jóra!

A gyerek is lehet mérges…

Természetesen a fent leírtak mellett előfordul, hogy Mókus mérgében olyat tesz, ami nem helyes, például megüt valakit (általában engem). Ilyenkor elmondom neki, hogy csúnya dolgot művelt, mert senkinek nem szabad fájdalmat okozni, nem szabad verekedni. Most már ott tartunk, hogy magától bocsánatot kér! Odajön hozzám és megsimogatja az arcomat, majd puszit ad (nálunk ez a bocsánatkérés), végül pedig megölel :)

Mi van még abban a tarsolyban?

Ha máshogy nem megy, a figyelemelterelés még mindig ott van! A mai napig beválik, csak persze sokkal ügyesebben kell csinálni, mert egyre nehezebb dolgunk lesz, ahogy idősödik a gyerkőc :)

Büntetésre eddig nem volt szükség, mert szép szóval minden alkalommal elértem a célomat, kicsim bocsánatot kért és befejezte a rosszalkodást. A büntetésről egy későbbi cikkemben fogok írni.

Büntetés helyett magyarázat?

Nagyon-NAGYON FONTOS, hogy mindig magyarázzuk el gyermekünknek, hogy mit miért kérünk tőle! Nem elég utasításokat adni és szabályokat felállítani, el is kell mondani, hogy pontosan mi az oka annak, amit elvárunk tőle! Ez vonatkozik minden apróságra is, például mikor bilizni tanultunk, csupán egyszer kellett elmondanom Mókusnak, hogy pisi után “pöckölje meg” a fütyijét, mert akkor lecsöpög a pisi és nem lesz foltos a bugyikája. Azóta így tesz, figyelmeztetés nélkül megteszi és egyszer sem kell emlékeztetnem őt! Fontos érthetően, de egyszerűen fogalmazva elmondani, hogy mit miért kérünk tőle, mert így könnyebben megjegyzik, megtanulják azt!
A magyarázat akár működhet büntetés helyett is! Amelyik gyereknek szépen el van magyarázva minden helyzet, az sokkal ritkábban fog rosszat, illetve a szülei kérésének ellent tenni!

Nehogy elfelejts dicsérni!

Sokan sajnos elfelejtik, hogy nem csak büntetni, de dicsérni is kell a gyerkőcöket, valamint a nap folyamán többször is tudatni velük, hogy bármi történjék, mi minden pillanatban szeretjük őket! A dicséret és elismerés fontosabb momentumoknak számítanak, mint a büntetés! Sokan mégis elfeledkeznek erről, és csak akkor dicsérnek, ha a gyerek konkrétan felmutat valamit, ami pozitív. Muszáj azonban kitérnünk olyan eseményekre és cselekedetekre, melyek egy idő után az alap emberi személyiséget határozzák meg. Nem csak az elért eredményt kell elismerni, hanem akkor is meg kell dicsérni a gyereket, ha tudatosan nem csinált rosszat, ha szánt szándékkal jól viselkedett és nem tett a szülei kérésének ellenére!
Például én a rendszeres játszóházi látogatásaink alkalmával azzal indítom el csemetémet, hogy a fülébe súgva megkérem, viselkedjen szépen, ne bántson senkit és ne vegye el mástól a játékokat, legyen okos fiú. Visszakérdezek, hogy értette-e , a válasz persze mindig igen :) De! Itt jön a lényeg! Amennyiben látom, hogy szépen viselkedik, úgy minden egyes alkalommal, mikor odajön hozzám, elmondom neki, hogy milyen okos és ügyes fiú, hogy nem vette el senkitől a játékot, nem bántott senkit és szépen játszik! Nem csak büntetni kell, vagy egyszerűen letolni, ha a kérésemnek ellent tett, hanem akkor is meg kell dicsérni, ha betartotta azt, amiben megegyeztünk! Ez csak egy példa a sok közül, természetesen ilyen helyzetek előfordulnak otthon, az utcán és bárhol, ahová mentek! Fontos dicsérni akkor is, ha betartják, amit kérünk tőlük, mert ezzel tudatosítjuk bennük, hogy mi a helyes és mi a helytelen!

Sorsdöntő reakciók…

Végül pedig ami szintén az egyik legfontosabb momentumoknak számít a kicsik életében, hogy hogyan reagálunk a különböző rossz és jó viselkedésre. Ezt nem vesézném részletesen, ehelyett egy részlettel készültem Ranschburg Jenő – Szülők könyve című könyvéből:

“Amikor Zsolti megszületett, szülei már nem voltak túl fiatalok. Éveken át kétségbeesetten szerettek volna gyereket, de sehogyan sem sikerült. Végre – amikor férjével együtt az örökbefogadás lehetőségein gondolkodott – az asszony harminchat éves korában teherbe esett. Boldogan várták a baba megszületését, bár semmiképp sem szerették volna, ha megszokott életritmusuk dámaian megváltozik. Tartottak az éjszakai virrasztásoktól, a szomszédok megjegyzéseitől (hiszen panellakásból minden áthallatszik), egyszóval csendes, “könnyen kezelhető” gyermekre vártak. Ráadásul az asszony mélyen hitt a nevelés erejében, abban, hogy a gyermek viselkedéséért egyértelműen a szülő a felelős. Amikor Zsolti megszületett, gyorsan kiderült, hogy “nehezen kezelhető”. Sokat és hangosan sírt, nyugtalanul aludt, folyamatosan igényelte a szülő jelenlétét, de még édesanyja ölében sem hallgatott el. Állandó mozgásban volt, rúgkapált, kiverte anyja kezéből a kanalat, az altatás, az öltözködés, később a szobatisztaságra nevelés valódi cirkusznak bizonyult. A szülők folyamatosan nevelték Zsoltit, először szelíden és türelmesen, mert nem akarták elhinni, hogy elképzeléseik a nevelés hatalmáról és az ideális gyermekről hamisak lennének, később azonban egyre türelmetlenebbül, egyre hangosabban és egyre erőszakosabban. A gyerek, aki rosszul tűrte az idegeneket, a szokatlan helyzeteket, és -ami talán a legnagyobb problémát jelentette- képtelen volt csendben, észrevétlenül, tartósan játszani, érezte, hogy nem képes megfelelni a szülői igényeknek, egyre dacosabbá, egyre fegyelmezetlenebbé vált. Mire óvodába került, harsány, kötekedő, nehezen kezelhető gyerek lett belőle, aki rendszeresen szembe került az óvodai magatartási szabályokkal, és akitől -bár mindenki látta, hogy értelmes- társai is félősen elhúzódtak. Mivel a környezetének alapvető igényei folyamatosan ütköztek veleszületett temperamentumjellemzőivel, Zsolti egyre nyilvánvalóbban mutatta a kóros magatartási zavar pszichológiai kezelést igénylő tüneteit.
Ugyanakkor Feri sorsa -aki ugyanolyan “nehezen kezelhető” babának született, mint Zsolti-, egészen másképp alakult. Apja keménykötésű kis legényt várt, akivel majd együtt rúghatja a labdát, anyja pedig -aki sokat kesergett azon, hogy gyermekkorában túlságosan engedelmes volt és attól rettegett, hogy gyermeke is akarat nélküli áldozati báránnyá válhat -kifejezetten örült annak, hogy kisfia nem hagyja magát, és kiharcolja a jogait. Így azután a gyerek mozgékonysága, öntörvényűsége  senkit sem zavart igazán, és -bár időnként természetesen voltak konfliktusok- Feri úgy érezhette, hogy magatartása lényegében megfelel a szülők elvárásainak. Az óvodában már nem agresszivitásával tűnt fel mint Zsolti-, hanem aktivitásával, ötleteivel, kezdeményezőkészségével. Hajlamát az öntörvényűségre az óvónő is jól tolerálta, dicsérte segítőkészségét, elismerte és pedagógiai értelemben felhasználta Feri vezető szerepét a kortárscsoportban. Amikor betöltötte a hatodik életévég, Feri igazán jó esélyekkel indult az iskolába… “

A gyermeknek tehát fontos éreznie, hogy megfelel a szülői elvárásoknak! Természetesen vannak helyzetek, amikor elengedhetetlen a fegyelmezés, mégis azt mondom, fontosabb a mérlegnek a pozitív oldalára billenteni a súlyt, hogy jócskán a dicséretek és elismerések, de legfőképp a SZERETET legyen többségben!

Kérlek tekints meg néhány kapcsolódó videót Ranschburg Jenő Tanár Úr elóadásában:

Énközpontúság

Empátiahiány

 

Fantasztikus kis új személyiségeket kívánok Nektek :)

A cikk Ranschburg Jenő Szülők könyve című könyv segítségével íródott

Speak Your Mind

*